Az alábbiakban Wittinghoff Tamás polgármester eredeti beszédét olvashatják, melyet teljes terjedelmében, az időkeret rövidségére hivatkozva nem mondhatott el a mai állami megemlékezésen. Csupán öt percben foglalhatta össze gondolatait a magyarországi németek kitelepítésének 80. évfordulójának emlékére a Budaörsi Nepomuki Szent János-templomban.

Immár 8 évtizede, hogy megkezdődött annak a Budaörsnek a módszeres megsemmisítése, amilyennek addig ismerte és elismerte ezt a főváros melletti dolgos kis sváb települést a magyar közvélemény. Olyasmi történt azokban a januári napokban, ami az alig 8 hónapja befejeződőtt II. világháború után teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Megint kiszolgáltatott öregek és gyerekek sorakoztak ismeretlen messzeségbe tartó tehervagonok mellett. Ismét közönyösen, sőt részben tevékenyen asszisztált a magyar lakosság egy újabb gaztetthez. Megint kifosztottak egy népcsoportot, törvényen kívül helyeztek százezreket és ismét olyan vagyontárgyakhoz akartak sokan hozzájutni, amelyekért mások dolgoztak meg.

A budaörsi vasútállomásról gördült ki az első olyan vonatszerelvény, amelyen megalázott és meggyalázott, magukat magyar állampolgároknak tekintő svábok búcsúztak könnyes szemekkel a hozzájuk hűtlenné vált és őket elűző hazájuktól.

Emlékeznünk az őseinkre, településünk egykori lakóira, azokra, akik először vívtak ki megbecsülést a Budaörs névnek, egyrészt kötelességünk, másrészt jól felfogott érdekünk is, hiszen ha nem tanulunk a történelemből, újra szembesülhetünk ma még felfoghatatlannak tűnő gaztettekkel.

Az emlékezés felelőssége túlmutat a városunkon. Kötelességünk figyelmeztetni, hogy mindez milyen könnyen megtörténhet ismét bárhol a világon.

Ha valaki szónoki pátosznak tartaná mindezt, elég csak beleolvasnia a napilapokba, hogy ráeszméljen, mi is történik napjainkban például északi szomszédunknál, Szlovákiában, ahol jelentős magyar, de német kisebbség is él.

Szlovákiában, az úgynevezett Benes dekrétumokra hivatkozva földeket koboznak el kártalanítás nélkül magyar nemzetiségű emberektől, sőt egy olyan új törvény is született, amely a dekrétumokat kritizálókat fél év börtönnel fenyegeti.

Mik is ezek a hírhedt Benes dekrétumok? Az ezen a néven ismert jogszabályok 1945 után – épp akkor, amikor nálunk már a kitelepítési törvény formálódott –kollektív bűnösként bélyegezték meg a németeket és a felvidéki magyarokat. Megfosztották őket állampolgárságuktól, egyúttal minden ehhez kapcsolódó joguktól. A nemzetiségük miatt elbocsátották nemcsak az állami, de a magánalkalmazottakat is, elvették a nyugdíjukat vagy más állami járandóságukat, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, bezárták a magyar iskolákat,

befagyasztották a magyarok bankbetétjeit is. Majd ez a folyamat vezetett el egészen a szlovák-magyar lakosságcseréig.

A történelem fintora, hogy a dekrétumokat megfogalmazó, Edvard Benes álma mindig az volt, hogy a cseheket és a szlovákokat „egy nemzetté” kovácsolja, ezért megvetően így beszélt a szlovákokról: „Sohasem fognak tudni meggyőzni engem arról, hogy elismerjem a szlovákokat nemzetnek, nem tiltom ugyan meg senkinek, hogy szlováknak nevezze magát, de nem engedem meg, hogy kinyilvánítsák egy szlovák nép létezését.” Milyen ismerős érvelés! Ha ismerjük az orosz birodalom viszonyát az ukrán néphez, fájdalmasnak érezhetjük a hasonlóságot…

Valójában teljességgel képtelenségnek tűnik, hogy egy ilyen törvénycsomagnak bármelyik részét a 21. században hivatkozási alapnak tekinthessenek. Mégis megtörténik.

Gondolhatnánk, hogy Magyarország esetében, amelynek vezetése folyamatosan a szuverenitásról és a patriotizmusról beszél, a lehető legtermészetesebb, hogy tűzön-vízen át megvédi a határainkon túl rekedt magyarok érdekeit. Ez azonban egyáltalán nincs így. A magyar kormány hallgat, és azzal védekezik, hogy még értelmezniük kell a törvényt.

Szerencsére a tényleges börtönnel fenyegetett szlovákiai magyarok között akadnak ennél bátrabbak. Három jogvédő egyszerűen besétált a rendőrségre és feljelentették önmagukat, hogy a félelem légkörét megtörve rákényszerítsék a szlovák államot a törvény alkalmazására.

Hiszen Robert Fico számára az lett volna az ideális megoldás, ha mindenki retteg és hallgat, mert akkor valójában nem is kellett volna használni az Európai Unióban példátlan törvényt.

Mindig ez a kulcs mozzanat. Akadnak e bátrak, akik egzisztenciális kockázatot is vállalva megtörik a hallgatást és tevőlegesen ellenállnak.

Voltak ilyenek Magyarországon is, akik megkíséreltek szembemenni a II. világháború utáni kitelepítési törvénnyel. Igaz, már túl későn. Az 1946. január 18-án megjelent Magyar Nemzetben neves értelmiségiek a következő érvelés alapján tiltakoztak: A kitelepítés emberségesen nem oldható meg, hiszen „az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen, elvenni nem lehet.” A háromtucatnyi aláíró között olyan neves közszereplők voltak, mint Heltai Jenő, Füst Milán, Nagy Lajos írók, de a szociáldemokrata Kéthly Anna is.

Náluknál korábban és hatékonyabban próbált beavatkozni Bibó István, a múlt század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója, aki akkor a Belügyminisztérium hivatalnoka volt. Ő már az első jelekre felfigyelt. Egy vele készült beszélgetésben így emlékezett erre: „Nyár elején, lenn Tolnában és Baranyában teljességgel magánjellegű akciók kezdődtek a svábok kitelepítésére, amelyeket néhány parasztpárti és néhány kommunista kezdeményezett a Jugoszláviából elüldözött bukovinai székelyek elhelyezése érdekében.

Ez abból állt, hogy egész falvakat kihajtottak egy környező rétre, ahol azok esőben, hóban, teljes ellátatlanságban voltak. Mikor én erről az első híreket megkaptam, felháborodtam az emberiesség nevében, de azt is éreztem, hogy ha most a zsidóirtás után egy csaknem olyan svábirtás következik, ezúttal tisztán saját üzemben, ez csak a magyar névhez kapcsolódó gyalázat mennyiségét fogja szaporítani.”

Bibó fellépése a szokásos erkölcsi tisztasága és politikai előrelátása mellett ekkor még sikeres is volt, ugyanis Erdei Ferenc, az akkori belügyminiszter kibocsátott egy kétsoros rendeletet, melyben ezeket az önkényes kitelepítéseket megtiltotta, mire azok azonnal megszűntek.

Nem Bibón múlott, hogy az igazi tragédia mégis bekövetkezett. A magyar társadalom pedig megint megelégedett a hazug propagandára alapozott szokásos öncsalással. Döbbenetesek a korabeli lapok tudósításai, amelyek igyekeztek emberségesnek és már szinte önkéntesnek beállítani az elűzetést.

Az egyik lap ezt írja: „Többször kinn jártunk Budaörsön a kitelepítés ideje alatt, s megállapítottuk, hogy a híresztelések hamisak. Az utca, a hangulat nyugodtnak mondható, úgy tűnik, mintha egyszerű költözködésről lenne csak szó. Valamivel több rendőr sétál az utcán, de sehol sem kell kikísérni az embereket. Az egésznek valami önkéntes hazatelepülési jellege van.”

Egy másik lap pedig így hazudja el a tragédiát: „ A kitelepítés a legemberségesebben folyik. Talán, a volksbundista és SS listák érvényességét lehetne vitatni, nem minden benne szereplő volt tagja. Az első transzportnál történtek nehézségek, mert a lakosság nem hitte el a kitelepítést. A második vonatra azonban már önként mentek az emberek.”

Egy harmadik forrás azt dicséri, hogy „milyen praktikussággal és ötletességgel csomagolnak a budaörsi svábok. Majd arról írnak, hogy egyáltalán nem zsúfoltak a szerelvények, egy-egy marhavagonban csak 30-an foglalnak kényelmesen helyet, nem úgy, mint amikor a zsidókat vitték.

Az öncsalás, a politikai propaganda, az újságírói szakma semmibevétele mind építőkövei voltak akkor is a visszafordíthatatlanul bekövetkezett tragédiának.

Sokszor bukkan fel az érvelés, amely a felelősséget igyekszik hárítani külső erőkre, vagy éppen politikai megfontolások mentén egy-egy politikai oldalra.

A tény azonban az, hogy míg az 1944 decemberében kezdődő, kb. 35.000 hazai német oroszországi munkaszolgálatra hurcolása malenkij robot néven szovjet kezdeményezésre és szervezésben történt, addig az 1945-ben foganatosított intézkedések mögött elsősorban a magyar koalíciós kormány szándéka állt.

A kitelepítés Budaörsön 1946. január 19-én, szombaton éjjel kezdődött meg. A kitelepítendőket álmukból ébresztették fel, a családoknak csupán néhány órájuk volt arra, hogy összeszedjék a holmijukat. Az első transzporttal kitelepítetteknek szinte esélyük sem volt arra, hogy mentességet szerezzenek.

Ezt február elejéig további négy transzport követte.

A kitelepítés 1947 tavaszán vett újabb lendületet a csehszlovák–magyar lakosságcsere következtében. Az augusztusban meginduló kitelepítés újból a kollektív bűnösség elve és nem titkolt céllal gazdasági szempontok által vezérelve történt – levezénylése kifejezetten rabló jellegű volt –, ugyanis a korábban mentesítettek csoportját, leginkább a jómódú németeket érintette. Az első szerelvény augusztus 19-én indult, majd további hat követte augusztusban.

1947. augusztus 19–31. között 10 381 főt telepítettek ki Magyarországról. Közülük 1480-an voltak budaörsi lakosok.

A magyar kormány, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva, 1946 és 1948 között mintegy 200 ezer német származású honfitársunkat fosztotta meg állampolgárságától, ingó és ingatlan vagyonától.

Nem szeretném én levonni a tanulságokat, még akkor sem, ha egyre nyilvánvalóbb, hogy újra veszélyes világban élünk. Olyanban, ahol megint kezd csak az erő dominálni. Az erkölcs, a jogállamiság, a sajtószabadság, a nemzetközi szerződések egyre kevésbé számítanak. Sürget az idő, hogy végre tanuljunk a saját múltunkból és még idejében észrevegyük az intő jeleket.