Wittinghoff Tamás, 

Budaörs polgármestere augusztus 20-i, ünnepi beszéde:


A magyar történelem évszázadait gyakran jellemezték megpróbáltatások és kudarcok. A kezdetek azonban megteremtették az államiság alapjait, s az elért eredmények több száz évig kitartottak.

Őseink ugyanis még jó időben ismerték fel, hogy vagy betagozódunk a nyugat-európai társadalmi rendszerbe vagy a pusztulás vár ránk. Persze, önmagában a reális helyzetértékelés még nem lett volna elegendő. Az elképesztő fordulatot - egy törzsi társadalmat feudális királysággá alakítani -, valakinek végre is kellett hajtani.

Egy kicsit hasonló volt a helyzet 1989-90-ben is, amikor az úgynevezett szocializmust kellett piaci alapú demokráciává átgyúrni. Az is egy addig teljesen járatlan és kipróbálatlan út volt a számunkra.

Az államalapítás sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy egy olyan nagyformátumú politikus állt az élén, akit egészen biztosan államférfinak kell tekintenünk.

Winston Churchill szerint a politikust és az államférfit az különbözteti meg, hogy az előbbi rövidtávon gondolkodik, meg akarja nyerni a választásokat, hatalmon akar maradni. Az utóbbi viszont hosszú távra tervez, a jövő érdekében politizál, alapelveit és meggyőződését akkor sem adja fel, ha az népszerűségvesztéssel jár.

Szent István államszervezői tevékenysége pontosan megmutatja számunkra, hogy mitől válik valaki igazi államférfivá.

Istvánt kereszténynek nevelték és minden forrás szerint őszintén hitt is ebben a vallásban. Tisztában volt azonban azzal, hogy népét csak erővel tudja meggyőzni és az általa már elfogadott és megélt új hitre téríteni. Feltehetően a kereszténységéből merített energiát, hogy higgyen abban, hosszú távon ezzel is jót cselekszik. A hatalom központosítása ugyancsak kemény küzdelmekkel járt. István azonban ennek során már nem csak az erőszak eszközével élt. Volt olyan törzsfő, akivel ki tudott egyezni, más esetben a lányát adta feleségül a béke kedvéért. Ugyanígy járt el a külpolitikában is. Nem kereste az ellenségeket, mindenkivel igyekezett jó viszonyt ápolni. Ebben szintén segítették a politikai házasságok, az ő felesége Gizella is a bajor herceg lánya volt. Betartotta a megállapodásokat, soha nem követelte vissza például a Lajtán túli területeket, amelyekről még apja, Géza mondott le. Az állam- és egyházszervezésben bátran átvette a legmodernebb nyugati mintákat, de koronát mégis a pápától kért, hogy ne kerüljön függő viszonyba a német-római császártól. Szigorú törvényekkel stabilizálta új államát. Tudta, hogy csak jól átgondolt és tartós jogszabályok képesek kiszámítható kereteket szabni a társadalom számára. Szent István olyan szilárd államot épített fel, amelynek egyes elemei, mint például a megyerendszer, egészen a közelmúltig túléltek mindenféle politikai berendezkedést.

István példáján jól látható, hogy maradandót csak a nagyformátumú politikusok alkotnak, mert ők nem csak a pillanatot akarják uralni. Világos, jövőbe tekintő céljaik vannak, amelyeket egyértelműen fogalmaznak meg, és ki is tartanak mellettük. Ezért lesznek hitelesek. Nem keresnek öncélúan konfliktusokat, erejüket nem fitogtatják feleslegesen, hatalmukkal nem élnek vissza. A teljes társadalom helyzetén akarnak javítani, nem maguknak gyűjtenek. Tudnak őszintén kompromisszumot kötni, és ha kell, apróbb csatákban veszíteni is, de a fő célt akkor sem tévesztik szem elől.

Az államférfi fogalma persze még mindezek alapján sem könnyen definiálható, hiszen nem a betöltött funkcióról van szó, hanem a hatalomgyakorlás minőségéről. Lehet valaki sokáig a legmagasabb vezetői pozíciókban is úgy, hogy soha nem válik államférfivá, hanem megmarad hétköznapi politikusnak, vagy ha ki is emelkedik, akkor leginkább a kártékonyságával.

Az államférfi tulajdonságai közül talán a legfontosabb, hogy mindig reálisan méri fel a helyzetet. Legyen szó a világpolitikai erőtérről vagy éppen saját hazájának lehetőségeiről. Tisztában van azzal, hogy különösen a kis nemzetek alapvetően kényszerpályákon mozognak, de mindig van egy kicsi mozgásterük is. Ezek felismerése és kihasználása teszi naggyá a politikust. Ezért az igazi államférfit nem a vágyai vezérlik, nem áltatja sem magát, se a saját társadalmát, nem kerget illúziókat, hanem realista.

Ennek a ritka típusnak a jóval gyakoribb ellentétét nevezte el „hamis realistának” Bibó István, a múlt század egyik legnagyobb politikai gondolkodója, aki Kelet-Európa tragédiájának tartotta, hogy nálunk az ilyen, „hamis realista” politikusok váltak jellemzővé. Mint írja: „E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a politikába, kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljon.” Ehhez még hozzáteszi, hogy cinikus módon éppen ezek a politikusok nevezik ki önmagukat „nagy realistáknak” és megvetően ideálistáknak titulálják a nyugat-európai politikusokat.

Ez is nyomatékosítja, hogy nem attól lesz valaki államférfi, ha annak tartja önmagát, de attól végképp nem, ha környezetének haszonlesői nevezik annak. Az államférfi nem megosztja, hanem egyesíti a társadalmát, erről a legkönnyebb felismerni.

Ha ritkaságszámba is ment az országunkban az igazi államférfi, azért az ezeréves történelmünk során szerencsére nekünk is jutott jó néhány. Elég csak Hunyadi Mátyásra vagy éppen Kossuth Lajosra utalnom.

Amikor az ezredforduló előtt, 1999-ben egy közvéleménykutatás során megkérdezték, hogy kiket tartanak a magyarok a legnagyobb államférfiaknak a múltban és a jelenben, akkor két név emelkedett ki a rangsorból. Szent Istváné és Göncz Árpádé. Pedig mennyire különböző a két karakter, ám éppen ez mutatja meg, hogy egyáltalán nem a külsődleges jegyekben ragadható meg a lényeg.

Göncz Árpád csendes, szeretetre méltó, de a legmélyén nagyon is kemény egyéniségében milliók látták meg a saját jobbik énjüket. Nem véletlen, hogy a népszerűségi mutatói folyamatosan 90 százalék fölött voltak. Jól jellemezte őt az emblematikussá vált megfogalmazása, miszerint „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan."

A rendszerváltás hajnalán, 1990 augusztus 20-án Székesfehérváron Göncz Árpád mondta az ünnepi beszédet. Akkori szavai jól illusztrálják, hogy mi is foglalkoztat egy igazi államférfit:

„Magyarországot ma komolyan fenyegeti, hogy ismét - ha nem is a hárommillió koldus, de a hárommillió szegényember - országává lesz! Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, mindenekelőtt emberközpontú, hatékony, s eddig még nyomokban sem létező új szociálpolitikára szorulunk. Ez a nép, a magyar nép létérdeke, mert a nyomor fertőz, nemcsak abban az értelemben, hogy beleeszi magát a nemzet testébe, s pusztít, testileg, szellemileg, hanem erkölcsileg is: s az erkölcsi fertőzés mindenekelőtt a gazdagodó, módos rétegeket támadja meg! Ilyen helyzetben jogi esélyegyenlőségről beszélni nem elég - a védtelenek többletsegítségre szorulnak, formális jogokkal mit sem érnek.”

Természetes, hogy sokakban él a nosztalgia az igazi államférfiak iránt, akik természetesen nők is lehetnek. Én azonban egyre inkább azt hiszem, hogy ennél jóval fontosabb lenne, hogy inkább igazi, öntudatos állampolgárból legyen egyre több. Olyanokból, akik tisztában vannak az alapvető jogaikkal. Tudják, hogy az állam az ő adóforintjaikból működik, amelytől kikövetelhetik az átláthatóságot és a saját érdekeik képviseletét. De egyúttal a maguk felelősségét is vállalják.

Amikor augusztus 20-án megidézzük Szent Istvánt és nagy történelmi elődeinket, akkor arra is emlékezünk, hogy voltak olyan államférfiaink, akik méltó célokat tűztek maguk elé és vállalták is a felelősséget a cselekvésért.


Wittinghoff Tamás

Budaörs polgármestere