Államalapító Szent István és az új kenyér ünnepe alkalmából rendezett városi ünnepségen beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester.

Amikor az államalapításra, Szent István művére emlékezünk, valójában mindig azt a titkot fürkésszük, hogyan volt képes az első királyunk egy olyan hatékony közigazgatást kiépíteni, amely dacolt az évszázadokkal, és amelynek köszönhetően véglegesen megvetettük a lábunkat Európában.

István nevéhez olyan döntések fűződnek, amelyek máig hatnak, és napjainkban is meghatározzák a társadalmi fejlődésünket. Hiszen ő tette egyértelművé, hogy a megmaradásunk kulcsa a fejlett nyugathoz való csatlakozás. Neki köszönhetjük a kereszténység felvételét, s ezzel hazánk nyugati orientációját, az írott törvényeket, a megyerendszert, de leginkább azt, hogy egészen a mohácsi csatáig megkerülhetetlen középhatalommá lettünk a térségben. Olyan katonai erővel és igazgatási tapasztalatokkal, amellyel még az ország szétszakadt állapotában is számolnia kellett valamennyi környező hatalomnak.

Az elődeink leginkább olyankor gondoltak nosztalgiával Szent István művére, amikor veszély fenyegette az államiságunkat, vagy éppen, amikor megpróbálták korrigálni azoknak a tetteit, akik katasztrófába sodorták az országunkat.

Különösen a 20. század folyamán szaporodtak meg tragikusan az olyan történelmi időszakok, amelyeket kényszerű újrakezdések követtek. Attól függően, hogy milyen szempontokat veszünk figyelembe, legalább tíz féle rendszerváltás zajlott le a 19-20. század fordulója óta Magyarországon. Csak 1989-től immár harmadszor futunk neki annak, hogy legyen végre egy normálisan, hatékonyan működő, nyugati típusú demokráciánk.

Pedig évtizedek óta kivételesen szerencsés történelmi korszakban élünk. A rendszerváltástól megadatott számunkra, hogy szabadon döntsünk a saját sorsunkról, hogy önként csatlakozhassunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, hogy újra valósággá váljon a szent-istváni alapvetés: Magyarország természetes állapota a fejlett nyugathoz való tartozás. Egy ideig, soha nem látott mértékű pénzügyi támogatás áramlott akadálytalanul az országba, és tényleg hétköznapi valósággá vált, hogy mi is igazi európai polgárok vagyunk.

Ehhez képest tragikus, hogyan éltünk ezzel a páratlan lehetőséggel. A biztató kezdeti évek után megint akadt olyan politikai erő, amelynek vezetői szerint Európa rossz úton jár és mégsem jó nekünk a szent-istváni nyugati orientáció. Zavaros világmagyarázatokkal házaltak, a gyűlöletkeltés ócska receptjeit csomagolták újra, meghamisították a történelmünket, nevetségességig vitték a historizálást, például a vármegyékkel és az ispánokkal. Aztán végül kiderült, hogy az ál-nemzetieskedő, giccses paraván mögött nem volt más, mint a puszta önérdek, az ország kirablása és elárulása Európa ellenfeleinek.

A leltár borzalmas és tragikus egyben. Az Európai Unió államai között sereghajtók lettünk, gyanús, megvetett ország.

Végül a magyar társadalom nagy többsége, még az utolsó előtti pillanatban elégelte meg azt, ami itt folyt, és elsöprő erejű többséggel új fejezetet nyitott április 12-én.

A napokban újraolvastam Göncz Árpád, az eddigi legkiválóbb köztársasági elnökünk, 1990-ben, Ópusztaszeren elmondott beszédét, és szomorúan láttam, hogy jórészt még mindig ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, amelyekről akkor beszélt.

Olyan országban élünk, fogalmazott 36 évvel ezelőtt az elnök: „Ahol annyi a lakásigénylő, hogy ki tudja, kinek jut, s mikor jut belátható időn belül önálló lakás, kivált, ha valaki magányosan él. Ahol elmaradott a csatornázás, a szennyvíztisztítás. Ahol egyre nő a veszélyeztetett kiskorúak száma; s ahol gyökeresen új szociálpolitikára, a családok fokozott támogatására volna szükség, hogy társadalmi feladatukat teljesíteni tudják. Ahol hatásosabban kéne szolgálni az ember testi-lelki egészségét. Ahol gyorsítani kéne, főleg a cigányok körében, a helyi igények figyelembevételével az átképzést és továbbképzést. Ahol meg kéne teremteni az önkormányzati és központi feladatok egyensúlyát, minél kevesebb szakágat kivonni az önkormányzati hatáskörből; ahol meg kéne teremteni a pártsemleges közigazgatást.”

E listát olvasva, úgy tűnik, szinte megint a nulláról indulunk. Országos szinten az sem jelent könnyebbséget, hogy akadnak települések, mint például Budaörs is, amelyek jól használták ki az elmúlt évtizedekben adódó lehetőségeket, és kis szigetekként, helyben megoldották vagy legalábbis jobban kezelték azokat a problémákat, amelyek az ország döntő többségét máig is sújtják.

Sajnos, a Göncz Árpád által felsorolt problémalista még olyan újabb kihívásokkal is kiegészült, mint a klímaválság, az energia probléma, vagy éppen a vízhiány. És ezzel összefüggésben azt is fájóan kell megállapítani, hogy súlyos hiba volt figyelmen kívül hagyni a vízügyi szakemberek jelzéseit, s politikai szempontok oltárán feláldozni a Duna szabályozását. Súlyos felelősség terheli a második Orbán kormányt azért is, hogy 2012-ben felszámolta a vízügy legnagyobb és nemzetközi elismertségű magyar kutatóbázisát, a VITUKIT, szélnek eresztve az ott dolgozó szakembereket, kutatókat, tudósokat. Szinte jelképe is lehetne az elmúlt rendszernek, hogy az egykori neves kutatóközpont helyén egy gyéren kihasznált stadion áll… A kutatóközpont felszámolásakor sokak számára még nem is látszott, mekkora árat kell majd ezért fizetnie a társadalomnak. Pedig a Duna mai rendkívüli vízállása ennek is a következménye.

Bár tényleg nem könnyű a helyzet, most mégis újra esélyt kaptunk arra, hogy egy jól működő államot hozzunk létre. De ehhez az elmúlt 16 évben valami újat is megtanultunk. Charles de Gaulle, francia elnök ezt így fogalmazta meg: „A politika túl komoly dolog ahhoz, hogy csak a politikusokra bízzuk”.

Bibó István, a 20. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója ugyanezt így próbálta elmagyarázni a szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című írásában: „A közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik.”

Szerencsére úgy érzékelem, hogy a két idézet lényegét ma már egyre több ember érti meg ebben az országban.

Egészen különleges időszakot élünk, kicsit olyat, mint az 1989-es rendszerváltás idején. Újra kinyíltak a lehetőségek, és úgy tűnik, hogy a saját kezünkbe vehetjük a sorsunkat.

Az úgynevezett szocializmus időszakában, évtizedeken át az alkotmány ünnepének hazudták augusztus 20-át. Így próbálták meg átkeretezni Szent István ünnepét és valami dicsfényt vetni a saját, 1949-ben diktatórikusan megalkotott alaptörvényükre, amely valójában a szovjet alkotmány szolgai másolata volt.

Persze ezzel a lépésükkel lejáratták azt a valóban létező párhuzamot, amely egy igazi alkotmány és István törvényei között ténylegesen fennáll. Hiszen ő is a társadalmi lét alapviszonyait szabályozta, ugyanúgy, mint ahogyan az egy tisztességes alkotmány feladata.

Magyarország újra alkotmányozás előtt áll, de ezúttal minden adott ahhoz, hogy a folyamatban részt vehessen az egész társadalom. Méghozzá nem csak úgy, hogy a végén népszavazás dönt a szövegről, hanem különféle technikákkal már közben kikérnék a polgárok véleményét a sarkalatos kérdésekről. Csak ebben az esetben érezheti úgy a többség, hogy ez megint nem egy párt ránk erőltetett akarata, hanem valóban a miénk. Mert tartalmazza mindazokat a jogokat, amelyek megilletnek minket, de a garanciákat is arra, hogy még a parlamenti többség se élhessen vissza a hatalmával. Ez a legmagasabb szintű törvény szabályozhatná korrekten az állam és az önkormányzatok viszonyát is, méghozzá olyan módon, hogy soha többé ne sérülhessen a helyi autonómia és annak meglegyenek az anyagi biztosítékai is.

De a részvételi szándékunk kinyilvánításával nem várhatunk az alkotmányozásig. Többé nem maradhatunk tétlen szemlélői a történéseknek! Mostantól fokozottan kell figyelnünk, és időben kell jeleznünk, ha azt éreznénk, hogy esetleg megint rossz irányba indulnának el a dolgok. Egyértelműen és határozottan kell képviselni az érdekeinket, legyen szó saját magunkról, a munkahelyi közösségünkről vagy éppen a városunkról. Ha nem így teszünk, akkor újra és újra kiszolgáltatottjai leszünk a nálunk nagyobbnak hitt hatalomnak.

Amikor az ezredévvel ezelőtti történelmi alakra, Szent Istvánra és művére emlékezünk, akkor egy máig érvényes örökségről beszélünk. Neki ugyanis sikerült az adott korban a legmodernebbnek számító, hatékony államot létrehoznia. Mi sem érhetjük be ennél kevesebbel.