Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóját köszöntő ünnepi megemlékezésen és koszorúzáson Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszédett mondott.

"70 évvel ezelőtt ezekben a délelőtti órákban már érezhető volt a feszültség Budapest utcáin és vidékre is eljutottak a bíztató hírek.

De október 22-én, azaz a forradalom kirobbanása előtti napon, Nagy Imre, mit sem sejtve, egy szüreten vett részt a Balaton környékén, s majd csak a késő esti órákban érkezik vissza Budapestre. Ekkor még maga sem gondolhatta, hogy másnap, azaz néhány óra múlva az ország legfontosabb politikai szereplőjévé válik.

23-án délelőtt a műszaki egyetemisták már javában gyülekeztek a délutáni, Bem szoborhoz meghirdetett tüntetéshez. A pártvezetés egymást követő, egyre zavarodottabb üléseken próbálta eldönteni, hogy mit tegyenek, engedélyezzék vagy tagadják meg a demonstráció megtartását. A Kossuth rádió híreiből a kevésbé tájékozottak is sejteni kezdték, hogy valami rendkívüli készülődik, hiszen a tüntetés engedélyezéséről szinte óránként sugároztak, egymásnak ellentmondó tartalmú közleményeket. Egyáltalán a gondolat, hogy valakik nem az uralkodó párt szervezésében szeretnének felvonulni, megdöbbentő volt mindenki számára, hiszen az 1948-as kommunista hatalomátvétel óta ilyenre nem volt példa.

Azt azonban senki nem hitte volna el, hogy hajnalra alapjaiban rendül meg az a rendszer, amelytől egy nappal korábban még milliók rettegtek. És természetesen október 23-a tevőleges résztvevői sem sejtették, hogy azon a napon világtörténelmet írnak.

A forradalom 70. évfordulója nem csupán egy kerek szám, hanem sok szempontból fordulópont is az emlékezésben. Ugyanis nagyjából mostanában következik be az a változás, amikor 1956 emlékezete a személyesen megélt történetekből történelemmé válik. Drámaian fogyatkozik azoknak a száma, akik személyesen és aktív résztvevőként élték át az eseményeket. Mostantól már egyre inkább csak a leírt vagy más módon rögzített visszaemlékezésekre, valamint a történeti kutatásokra támaszkodhatunk.

És persze a generációkon át öröklődő családi emlékezetre. Mert 1956 minden családban jelen volt a Kádár korszakban is, ha másként nem, akkor a tudatos elhallgatás, a csönd formájában. Szerencsére sokan nőttünk fel úgy, hogy a szüleink, nagyszüleink, ha suttogva is, de elmesélték, mi is történt valójában azokban az októberi, novemberi napokban. Persze ezek a visszaemlékezések szükségszerűen csak egy-egy szeletét mutatták meg a forradalomnak, attól függően, hogy az elbeszélő hol és hogyan élte meg azokat a napokat.

Pontosan erre utalt Göncz Árpád, a legnépszerűbb köztársasági elnökünk is, amikor így fogalmazott a forradalomról: „1956 annyiféle volt, ahány a résztvevője.”

De van egy másik nagy változás is ezen a mai évfordulón. Néhány hónappal ezelőtt összeomlott az a rendszer, amelyik 1956-tal kapcsolatban is rá akarta erőltetni a társadalomra a saját leegyszerűsítő és meghamisított forradalom értelmezését. Pedig 1956 ereje éppen a sokszínűségében és sokféle törekvésében rejlett, pontosan ezért találhatta meg benne mindenki azt, ami számára a legfontosabb volt. Ez a sokféleség azonban egyáltalán nem akadályozta, hogy az ország minden pontján ugyanazt érezzék október 23-án: a megszabadulás és felszabadulás eufóriáját.

Milyen érdekes, hogy idén április 12-én is sokakból, spontán módon ugyanez az érzés szakadt fel: hogy vége van!

A magyar történelemben újra és újra felismerhetünk hasonló mintázatokat. A nép hosszú ideig tűr, ám egyszer csak megelégeli az elnyomást, és akkor szó szerint elsöpri a hatalmaskodókat. Ugyanez történt 1848-ban és 1956-ban is. Közös a két eseményben, hogy a változás pillanata egyetlen szimbolikus napba sűrűsödött össze.

A Kádár rendszerben több mint három évtizedig elhallgatták, eltagadták és meghamisították az 1956-os forradalmat. Ezért a rendszerváltást követő hónapokban és években hatalmas információtömeg zúdult a magyar társadalomra. Olyan, már elhunyt vagy akkor még köztünk élő hősök neveit és tetteit ismerhettük meg, akikről sokan még soha életükben nem hallhattak. Így lépett ki a feledés és ismeretlenség homályából Göncz Árpád, Bibó István, Mansfeld Péter, Angyal István, Maléter Pál, vagy éppen Mécs Imre.

Sok művészről, tudósról, neves értelmiségiről akkor derült ki, hogy kiállásukért több évet töltöttek börtönben vagy veszítették el az állásukat hosszú időre, mint például Déry Tibor, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Zelk Zoltán, Mensáros László, Litván György, Örkény István.

De alapvetően változott a véleményünk az egykori kommunistákról is, akikről megtudtuk, hogy közülük sokan őszintén megbánva hagyták maguk mögött a múltjukat és a forradalom eszméje mellett, akár a halálig kitartottak, mint Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, vagy szenvedtek el hosszú börtönbüntetést, mint Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Vásárhelyi Miklós és Jánosi Ferenc.

Ezek a frissen megismert életutak és történetek hősökről, merész kiállásokról és borzalmas megtorlásokról szóltak. Mindez alapvetően változtatta meg a közvéleményt a sokak szerint jóságosnak gondolt Kádár-rendszerről. A tömegek ekkor szembesültek azzal, hogy mi is zajlott a kulisszák és a propaganda mögött, hogyan tettek tönkre életeket, tehetségeket, hogyan figyelték meg minden lépésüket a 3/3-as ügyosztály besúgói. Utóbbiakról, a beszervezett ügynökök tízezreiről hamarosan elkezdik nyilvánosságra hozni a fellelhető adatokat. Ez várhatóan újabb megrázkódtatásokat okoz majd sokak számára, már csak az ügynökök rettenetesen magas száma miatt is, hiszen közel 50-60 ezer ember aktája válik ismertté bárki számára. Ezzel együtt, ha megkésve is, de nagyon itt volt az ideje a nyilvánosságra hozatalnak. Szomorú, hogy mára már enyhén szólva sem teljes a lista. Korábban igen sok adatot semmisítettek meg.

Az Orbán rendszer leegyszerűsítette 1956 történetét is. A sokszínű, sokféle szereplőt felvonultató forradalomból elsősorban az, egyébként fontos szerepet betöltő, fegyveres Pesti Srácok mítoszát emelte ki, miközben Nagy Imre örökségét háttérbe szorította, vagy átértelmezte.

Ezt a módszert azonban nem csupán 56 esetében alkalmazták. Ugyanez a leegyszerűsítés jelent meg a társadalom más problémáinak kezelésében is.

Jókra és gonoszokra osztották a társadalmat. Egyetlen szóval nevezték meg és jelölték ki az aktuális bűnbakokat a legbonyolultabb problémák okozóiként. Volt idő, hogy a rettegést kiváltani szándékozott szó Soros György vezetékneve volt, majd következtek a „migránsok” végül pedig Ukrajna. De egyszavas válaszokat és csodaszereket kínáltak bármilyen társadalmi probléma megoldására is, mint a rezsicsökkentés, az ársapka vagy éppen az akkumulátorgyártás.

Tudatosan leszoktatták az embereket a kritikus gondolkodásról, arra akartak rávenni mindenkit, hogy egyetlen emberben higgyenek, aki minden bajtól megóvja őket.

1956 története azonban pontosan az ellenkezőjét üzente és üzeni nekünk is.

Április 12-e előtt azt, hogy ne tűrjünk a végtelenségig, mozduljunk meg, mondjuk ki, hogy elég volt! Most pedig azt, hogy a szabadság kivívása csak a kiindulópont. Innentől kezdődik a lényeg, de csak akkor, ha nem szűnik meg az aktivitás, ha tényleg minden vélemény számít. A vezetőink pedig nyitottak maradnak, meghallják az utca, a kisebb és nagyobb közösségek hangját és ezek alapján képesek korrigálni is.

Elképesztő energiák szabadultak fel ezen a módon 1956-ban. Az önszerveződésnek megannyi formája jött létre a legkisebb falvaktól a tudományos intézetekig. A településeken a legrátermettebbekből nemzeti bizottságokat választottak, az egyetemeken, kutatóintézetekben forradalmi bizottságok jöttek létre, a gyárakban munkástanácsok alakultak. A felkelőcsoportok a nemzetőrségbe olvadtak be.

Bibó István a 20. század, s egyben ’56 egyik legnagyobb politikai gondolkodója volt. A Nagy Imre kormány minisztereként, november 4-én, a szovjet támadás kezdetén egyedüli kormánytagként maradt a Parlamentben.

Ő akkor ezekkel a szavakkal jellemezte a helyzetet: „A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása.”

1956 felfokozott napjaiban és sokszínűségében mindenki akart valamit tenni és bátran képviselte is a nézeteit. Ezeken a heves vitákon keresztül jutott el akkor a magyar társadalom és a politikai vezetés néhány nap alatt a szocializmus reformjának követelésétől a többpártrendszer gyakorlati megvalósításáig.

Most sem lehet ez másképpen. Figyelnünk kell, tájékozódni, részt venni, reagálni, érdeket képviselni és ha kell követelni.

Akkor, 1956-ban végül mégsem dönthetett a saját sorsáról a magyar nép. A nagy keleti birodalom, a Szovjetunió fegyverrel tiporta el a magyar szabadságot, ahogyan 1849-ben az Orosz Birodalom is tette. S a szovjetek több mint 40 éven keresztül tartották fenn fegyverrel a befolyásukat hazánkban, egészen a rendszerváltásig. Láthatjuk hát, mindegy, mi is az aktuális név, Cári Oroszország, vagy Szovjetunió. vagy éppen a mai Oroszország, nagyhatalmi törekvésüket sosem adják fel, a módszereik pedig aljasak és gyalázatosak.

Ezúttal azonban, pont úgy, mint a rendszerváltás idején, valódi esélyt kaptunk. Nemzetünk biztonságát és szabadságát kelet felől az Európai Unió és a NATO szilárd védőernyője oltalmazza. E védelmi szövetség nélkül a fenyegetés ma is közvetlen valóság lenne, miként azt Ukrajna fájdalmas sorsa mutatja. Fel kell ismernünk a történelmi igazságot: keleti szomszédunk, miközben saját létéért küzd a hódító Oroszországgal szemben, a mi békénket is védi.

Sokaktól hallom, legyen végre béke már. Ezt a békét senki sem áhítja jobban, mint a felfoghatatlan veszteségeket elszenvedő ukrán nép. Ám nem születhet tartós és igazságos béke a pusztítás, a jogtalanság és az erőszak árán. Ahol nemzetek szuverenitását tiporják sárba, ahol városokat törölnek el és civil életeket oltanak ki, ott a megadás nem hoz békét. A valódi megbékélés alapja a határok sérthetetlensége és az elkövetett bűnök igazságos jóvátétele.

Erkölcsi kötelességünk, hogy a számunkra kivételesen megadatott függetlenség és szabadság keretei között kiálljunk az áldozat mellett. A nap mint nap civilek százait elvesztő nép melletti kiállás, az agresszor, a háborús bűnös néven nevezése, minden tisztességes ember kötelezettsége.

Ez is elengedhetetlen feltétele annak, hogy újra egy demokratikus, igazságos, szociálisan érzékeny, a helyi autonómiákat tiszteletben tartó, a határainkon belül és kívül is szolidáris országot építsünk."